3
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                               
                                                                                                                                                                                   Dr. Bárdos László                                                                                                                                                                                            irodalomtörténész


1888-1968
Szerkesztő: Fetykó Judit
ADY ENDRÉHEZ

Bizony, Bátyám uram nagyon
Elburjánozta a beteg
S kolduska magyar kerteket
A sok üres, rusnya gyom.

Nagy igazsága Ady Endre,
Hogyha a túlvirágos Mábul
Tarlóbb, küzdőbb Tegnapba bámul
Inkább búsan s szégyenszemre.

Hisz e véres s füstös világ,
Tikkasztja jó kertész szemét,
Miként a sok büdös szemét,
Csinált illatú virág.

Mesterem, Kertészek Kertésze!
Nem sértném, ha így szólnék Véle,
Én, legravaszabb kertészlegénye?
Na hajtson e hazug vészre!

Vagy elpártolt tán egy híve
S az Idő, mindközt leghívebb,
Hogy hitlen, bánatos, rideg
Lehet fáradt, nagy szíve?

Majd kimarakodják maguk
Az őrültek… És a kontárok
Kiültetgetik kis magtárjok.
S nem marad meg írmaguk.

Jó kis víz az Idő esője,
Elmossa e sok majmot, hóhért,
El e műmagokat, a sok vért,
S jobb élet csírázik belőle.

Hitvány hízelgőnek ne lásson,
Magától csenvén pár magot,
S ha méltó nem, hálás vagyok…
’Sz csak léha s okos kacagásom

Szeretném a csüggedt szívébe
E gonosz s ostoba időkön…

(St. Lucia di Piave, 1918.)


MEGVERNEK ÉHES, IRIGY SZEMEIM

1.
Elhervad az ajkad gyenge virága:
Mert nem csókoltam meg az ajkad.
Elfonnyad a melled két drága gyümölcse:
Mert kezeim soha nem becézték.
Mert édes kínom meg nem szántad:

Éhes, irigy szemeim megvernek.

2.
Majd azt szeretem ki engem szeret.
Nőcskék ti drágák, nőcskék ti szépek.
A szívemet, meleg szívemet
Ím elhajítom elibétek:
Azé legyen aki érte hajol.
Csak mosolyogva hajoljon érte
Szívem kincsét mind néki viszem
Csak mosolyogjon, ha elsírom neki
Hogy valakinek nem kell a szívem.

(Nagybánya, 1911.)
ELÉGIA
(Antal Erzsihez)

Terpsichore a csókod nem kell nékem,
Add szeretődnek
Majd szép ruhát vesz
S abban táncolsz nekem
Terpsichore hidd meg csak nékem táncolsz.

E sok hülyének ki itt tátja száját
S tenyerét veri
Sohasem táncoltál
S mindhiába táncolj
Hogy istennő vagy egyikök se látja.

Én, a komoly múzsák kegyeltje, – halljad!
Minden szerelmem
Minden hitemet
Megtagadom teérted
Terpsichore megtagadom az éltem!

Terpsichore minek hazudok én?
Kinek vérében
Tivornyák szertelen
Ritmusa háborodik,
Józan, kufár, minek akarok lenni?

Ó istennő ki párodul hivattam,
Inaim, szívem,
Konok hóbortjaim
Röpke vágyaimban
Átkozott hit, gyáva mértékek kötnek.

Jaj Terpsichore könnyek fojtogatnak.
Ha elmehetnék,
Leborulni eléd
S földre nyugtatni fejem,
Mint őrült táncban holtra fáradt táncos.

(Nagybánya, 1914.)

HISZEN SZOMORÚ NEM VAGYOK…

Hiszen szomorú nem vagyok
S lám mindegy nékem itt, vagy ott
Tiszta ágyon, vagy mocskos havon
S nem érdekel mi lesz velem.
Nem ingerel e fehér unalom.
Nem fáj szerelem.
Nem kellenek hóbortjaim.
Valamim elvesztettem…

Mulatságos voln’ meghalnom egy esten,
Csak egyszerűen, ahogy itten fekszem.
Olykor eszemben van egy szőke nő
Egy patak, fűzek, csönd, mező
Szerelmes sóhaj esti sétán.
Nevetnem kell e búsongó poétán.
Bocsáss meg jó fiú nekem
Hogy nevetek e drága éveken.
Éppígy szoktam olykor siratni őket
Patakot, sóhajt, fűzfákat, mezőket
De most csak legföllebb tűnődök.

Olykor hajnalban egyedül
Miket álmodtam, meg amiket éltem
Fura, fura valósággá vegyül.
Úgy megcsodál olyik emlékem:
– Te itt fekszel? – szólnak. – Hogyan?
– Te itt fekszel! – s mosolygnak boldogan
– Nem hívtál s ím reád találtunk.

(1915.)


ÉLETRAJZ
EMELD FEJEMRE

Ó sokszor
Éltem hamisul, félig, félve
S el-eltekintgettem utamon félre
Ó sokszor
Nem táncoltam ha viszketett a talpam
S vigaszt hajszoltam míg sírni akartam
Ó sokszor
Voltam halálra félelmetlen, élni gyönge
Romolni erős, küzdni henyék gyöngye
Ó sokszor
Fitymáltam pimaszul pár hívem
És csőcseléknek nyitogattam szívem
Ó sokszor
Gyöngéd szemnek ha könnyes volt miattam
Ledér gazfickó álarcát mutattam
Ó sokszor
Hahotáztam sötét kétségtől dúltan
S telve részvéttel sokszor elfordultam
Ó sokszor
Nem, nem! kishitűen szólok
Mert gyóntam néha s szent kezed feloldott.

Emeld most is engesztelőn
Vezeklő főmre ez ősz-délutánon
Én tűnő, hányattatott ifjúságom.

(1916.)

ÁLLOK ITT EGYMAGAM AZ ÚTON

Hallod-e végzet, titok, élet, lélek,
Nincs alakod, amiben féllek!

Remény, szerencse, szerelem,
Becézz, vagy fordulj ellenem.

Felemel kezed, letörhet, megölhet,
Nem kérek, nem kérdek tetőled.

Ezer arcod harag, jóság, gúnyt ölthet,
Nem járok szűkölve előtted.

Nem firtatom mi csaló, mi igaz,
Nem fáj, mi fáj, nem vigasz a vigasz.

Vágytól, örömtől, bútol nyugton
Állok itt egymagam az úton.

Azt sem tudom magamról hol van,
Egy-é velem, vagy szétoszoltam.

Nem eszmélek már őrjítőn magamra,
Rémülettől szíven ragadva.

Magam a semmi, magam a csönd,
Égi végtelen, földi göröngy.

Süket fülem, szememen hályog,
Ó fáradtság! te boldog, áldott…

(Moste, 1917.)

ÉNEK A SZÖRNYŰ KARSTON

Ó nincs szomorúbb, nincs sivárabb,
Ha e kövek között riadtan jár a szél.
Kövek, merő kövek közt, merre a fáradt,
Merre a komor tekintet elbotorkálhat.
Most csönd van…

A szél nyívó, hamis danára kél.
Távol lángol az esti fény.
Távol színek, mint a remény,
Itt, mint a csüggedés, fakó ború.
Nyikorg a holt kövek holt indája, a drót.
Gyilkos folyondár, átkozott növény.
Mily szomorú ez, milyen szomorú!
Soha, sehol, ilyen szívbe marót!
Most csönd van…


Mily szomorú e fakó ború,
Mely mint sápadtság borít elgyötört homlokot.
E kőhalmok is óriás homlokok
S a drót rajtok óriás töviskoszorú.
Most csönd van…

Mint sápadt, elgyötört, óriás homlokok redői
Kanyarganak az árkok.
Vér bűze rettent zugaiban, mint az átok.
Nézd! Amott áll az őr fekete szobra
Mozdulatlan. Csupán szemefehérjén szemgolyói
Úszkálnak – tétova csónakok! – balra-jobbra.
Most csönd van…

Az őr, e bősz árkok lakója,
Az őr szobra mire gondol vajon?
Tán átfenekedik az átellenes őrre,
A másik nyomorultra s vérére áhít vére,
Kit éppúgy sújt verejték, mocsok, borzalom,
Ki vészben éppoly első s dicsben éppoly utolsó
Odaát őrhelyén, mint jómaga emitt?
Most csönd van…

Az őr elméláz kevés örömén, tépődik sok bajon.
Szerettein és otthonán tűnődik.
Ott áll és hosszúkat mereng.
Most csönd van…

Ám hogyha majd itt ezernyi rém kereng,
A lég iszonyt visít, a föld borzadva reng.
Halál-halál-halál!
A levegő fenn s a föld idelenn, –
Ott áll az őr s nem mozdul helyéről tapodtat, –
Az őr, a névtelen,
A hősök-hőse…

(Fajti-chrib, 1917.)

A TAVASZ NAPJA SÜTÖTTE...

A tavasz napja sütötte domboldalakon csavarogtam, amelyek csodálatosan finom ívben hajlanak az erdõ alá.
Széles, mosolygó nyugalom áradt széjjel a réteken és a hajlásokban serényen bugyogtak a vízerek. Ahol pedig ezek végigszaladnak, a setétzöld tocsogókon vidáman égnek a sárga virágcsillagocskák.
Egy gesztenyefa alá feküdtem arccal az aszu fûre és ezt gondoltam: lám, ameddig innen fel nem nézek, történni fog valami itt a közelemben.
Most mindjárt széjjelhajtja az ágakat a latin mesék Faunnusa nagy óvatosan és kifigyel.
Ha pedig senkit se lát és a prücskök cirpelésénél se hall egyebet; akkor bátran kijõ a tisztásra. Jár-kel, nézeget élelmes, csillogó szemével egy keveset, aztán õ is letelepedik valahová. Egy gesztenyefatuskónak veti hátát és elõkeresgéli nádsípját. Úri kényelemmel keresztbe rakja azután egymáson két szõrös kecskelábát és rázendít.

                                                                tovább>>>
SZÍNÉSZNŐ

Sohsem önmagad, mindig önmagad,
A szerep megmutat, a szerep letagad.

Ma lelked nagy lelkek lelkére lelkez,
Sajnos, holnap hülyéktől lefetyelhetsz.

Ma veled csüggedtem, holnap veled bízom,
Ma ledér némber, holnap liliom.

Tettetve őszinte, őszintén tettetsz,
Ma megríkattál, holnap megnevettetsz.

Fehér napsugár sokszín szivárványa,
Asszonyok asszonya, Éva legdrágább lánya.

(1928.)

TANGO SARCASTICO

Egy hölgy mondja:
I.
Ó emlékszel?... Vagy szintén kihagy itt
Már,
Úgy ahogy több más szerved, az agy is.
Hányszor sírtad: most, most legyek tiéd
Hisz,
Elodáznunk a dolgot nincs miért.
Mily nyomatékkal hangoztattad azt.
Hogy,
Minden perc édes ölelést szalaszt.
Nos ha fölültem, ennek ültem én
Föl,
Mert mit izgatott volna más remény?
Na mit, na mit, na? Na mit, na mit?

II.
Ha kissé ellenálltam, oka az
Volt,
Hogy azt gondoltam én, a kis ravasz.
Sok elszalasztott édes ölelés
Majd,
Raktáron marad nálad az egész.
Dúskálunk benn majd úgy véltem én
De,
Dúskáló kedved most már oly szerény.
Ó emlékszel?... Ezt azért kérdem én
Hogy,
Hol maradt az a régi nagy legény?
Na hol, na hol, na? Na hol, na hol?


A férfi mondja:
I.
Ha szívemben komoly vágy fakad
Hogy,
Megcsókoljam az édes ajkadat.
Akkor a rúzsod szájamhoz ragad.
Hát,
Mért csókoljam piros ajkadat?
Tán megcsókolnám habfehér nyakad
Hol,
Rá ingerlőn, puha pihe tapad.
De ott cimpámba hajszeszed akad
Hát,
Mért csókoljam a habfehér nyakad?
Na mért, na mért, na? Na mért, na mért?

II.
Vagy lejjebb csókolnám a válladat
Óh!
Milyen gyönyörű, ugye hogy szabad?
De itt fürdősó emlékem marad
Hát,
Mért csókoljam igéző válladat?
Még lejjebb a fölfedező úton
Csak,
Új kenőcs, lakk, parfőm vár, jól tudom!
Nos imádandónak nem tarthatok
Tán,
Egy prima illatszer kirakatot?
Na nem, na ne, na! Na nem, na nem!

(1935.)
A ZSARNOKHOZ

Külseje mint enyém, önnek is emberi,
De azt már állítani senki sem meri,
Hogy másban is hasonlítunk egymásra.
Bárha önnek a foga erre vásna.
Köztem és ön közt épp evégett
Vázolom itt a különbséget.
Vagyis amire senkit nem talált,
Én mutatom be önnek önmagát.

Én a jövőnek dolgozom mint művész.
Ugyanezt állítani magáról ön is kész.
De ki nyeli le ezt a maszlagot?
Ezt maszlagolják szintén a papok:
Szebb jövő – mennyek országa,
Okosé jó jelen, butáé álma.
Ám legyen elvben igaza Uram!
Csak amit csinál, azzal mi van?
Eszköze bitó, börtön és bilincs.
Nélküle dolgának sikere nincs.
Verejték és könny ömlik nevében.
Bár a nevére harsog sok-sok éljen!

Paraszt, munkás ájultig robotol,
De ahol ez van, ön ott nincs sehol!
A mérnök tervez, az ügynök lohol,
De ily munkában sincsen ön sehol!
E nagy folyamat ön nélkül is jól megy,
Inkább a gátjait köszöni önnek!
Mégis a sajtó és utcák plakátja,
Azt ordítja, hogy mindezt ön csinálta.
Igen! Igen! Ha minden sikerül
Tömlőcei és bitói körül,
Akkor az ön és sok pribékje
Alakja tündököl márványba vésve.

És ha e világból elköltözött,
Történelembe jut nagyok között.

(1943.)

FORRADALOM A JÉG KÖZÖTT

...A kacsák anyakönyvében így jegyezték volna be õt: Neve: Sáppika. Neme: tojó. Születési helye: Grönland. Ideje: 1933 nyárelõ hava. Nemzetsége: bukókacsa. Apja: Háplák vezérgácsér. Anyja: Sáppogja asszony.
Kora gyermekségében Sáppikával igazán semmi nevezetes nem történt. Ott cseperedett fel kiterjedt nemzetsége körében a rövid grönlandi nyárban. Megtanult halászni a tengerben, úgyhogy akár percek hosszat is a víz alatt tudott maradni lélegzetvétel nélkül.
Vígan élt Sáppika; játszott a vele egyköltésû társaival és testvéreivel. Készült, edzette magát a kacsanép nagy, téli költözõ útjára.
Szépséges, gyönyörûen fejlett kacsahajadon volt már Sáppika, mikor elérkezett a nagy vándorlás ideje.

                                                                   tovább>>>

BÁNYÁSZINDULÓ

1.
Az ércbányászok dala

Kívánj jószerencsét nekünk hogyha vár
Visszhangos tárna szája
Mély akna zord homálya,
Ahol a rémek vad vihánca jár.
Lenn robban a kő, hogy megrendül a föld.
Gyomra pokolnak üstje,
Fojtogató a füstje.
S kajánúl minden zug reánk üvölt.
De lenn virít a drága érc, örök virág.
Amit sokaknak ajka átkoz ám több szív imád.
A napvilágon, lám, ha tündököl,
Erős bányászököl
Csákánya,
A mélyből fejti föl.
Benne gyönyörködöl?
Látványa
Hozza észbe
Mily fekete vészbe’
Robotol a bányász!
Mögötte halál ás,
Nyomán kő omlása,
Megromlása.
Kívánd hát, hogy: mentse
Őt a jószerencse!
Jószerencse! Jószerencse! Jószerencse!
Légy vele!


2.
A szénbányászok dala

Kívánj jószerencsét nekünk hogyha vár
Visszhangos tárna szája
Mély akna zord homálya,
Ahol a rémek vad vihánca jár.
Lenn robban a kő, hogy megrendül a föld.
Gyomra pokolnak üstje,
Fojtogató a füstje.
S kajánúl minden zug reánk üvölt.
De miriád kazánt, gépet a föld színén,
A föld alúl a szén zúgatja, hajtja, fűti szén.
Fekete kincs! Vajon ki hozza föl?
Erős bányászököl
Csákánya,
A mélyből fejti föl.
És vágja míg kidől
Mindnyája.
Vedd hát észbe
Mily fekete vészbe’
Robotol a bányász!
Körötte halál ás,
Tűz, víz, kő omlása,
Megromlása.
Kívánd hát, hogy: mentse
Őt a jószerencse!
Jószerencse! Jószerencse! Jószerencse!
Légy vele!

(1948.)

MADARÁSZ-DAL

Mondják ki jókedvvel van tele,
Madarat fogathatsz vele.
Én előbb a madarat fogom,
Aztán lesz a jókedvre okom.
Ujjé be szépen fütyöl a madárka a fán!
Csakhogy ebből nékem nincsen semmi hasznom komám!
Madár kalitban és nem a fán,
Ott fütyöl hasznomra igazán!

(1952.)


HOMUNCULUS

Nagy a különbség köztem s közted
Az én agyam a teremtő szerv.
Neved: emberutánzat, géprész.
Az enyém: ember és működő gépész.
Az agyad nem tiéd, hanem raktár,
Benne minden holmit mástól kaptál.

(1954.)
ÁLMATLAN ÉJEN

(Élettársam, Sári emlékének)
(1921–1960.)

A hold alatt a kósza lélek jár most,
A bűn oson, vagy dáridó zajog,
Napi robottól fáradt vagy és álmos,
De rossz napra csak rossz éj fogadott.

Ó, bár alhatnál, Szívem, gyermekálmot!
Azt kerülik a rémek, sóhajok.
Ha már élted oly kevés jóval áldott,
Álmod adja, mit napod kihagyott!

Aludj Szívem! Aludj! Aludj!

(1960.)

Novella egy novelláról

Hogy mennyire nincs igaza uram, mikor az irodalmat tisztán a henyék szórakoztatójának nevezi, meg kell hallgatnia tõlem a következõ esetet:
Egyetemi hallgató koromban történt velem. Pesten laktam egy rémséges, hónapos lyukban.
                                                                 tovább>>>
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
archívum
...
Dési Huber István: Táj.